Előregisztráció a nézőknek | Eredmények | LIVE-Streams
Elindult a vb forró drótja: +36/1-90-70-500

„Nekem a levegő a közegem!” – Farkas Andrea és a mesterhármas, avagy mesternégyes története

0 0

Elkövetkezendő események

Percről percre


OpenWeatherMap.org

Budapest

17 ° 13 km/h
18.4 ° 8 km/h
15.2 ° 16 km/h
14.4 ° 12 km/h
16.6 ° 3 km/h
16.2 ° 7 km/h
15.3 ° 18 km/h


OpenWeatherMap.org

Balatonfüred

17 ° 13 km/h
17 ° 9 km/h
16.8 ° 8 km/h
14.8 ° 12 km/h
16.6 ° 6 km/h
17.9 ° 19 km/h
18.4 ° 19 km/h

Bungee jumping 50 és 80 méterről, tandemugrás 4 ezer méterről – kipipálva. Ehhez képest mi az az öt méter, ahonnan a vízbe ugrik, gondolhatnánk. Igen ám, de mindezt három évvel egy gerincműtét után és nem mellékesen – bár ezt egy hölgynél nem illik elárulni, de most kivételt teszünk, hiszen a sporteredményeinek statisztikájából úgyis kiderül – hatvan felett. Nem átlagos történet, nem átlagos ember. Nem bizony! Farkas Andrea a hazánkban zajló 17. FINA Masters Világbajnokságon három egyéni és egy szinkronpáros aranyérmet nyert műugrásban.

„Azért gondolom, hogy nekem a levegő a közegem, mert a bungee jumping után 55 évesen arra gondoltam, hogy születésnapi ajándékként irány az ég! Tandem ejtőernyősugrás 4200 méter magasból. Az volt a legjobb, hogy megkértem a fiút, aki vitt, hadd ugorjunk mi utolsónak, ott álltunk, már nem volt senki, lenéztem, és gyönyörködtem a látványban. Miután leugrottunk, hetekig csak hanyatt feküdtem a szabadban, nyári születésű vagyok. Felnéztem az égre, és elsírtam magam, mert eszembe jutott az élmény. A műugrók szerintem nem is a vízhez kötődnek, hanem a levegőben való mozgáshoz. Persze amikor beérkezel a vízbe, jó érzés, ahogy végigsimít, nem csap sem elől, sem hátul, akkor érzed igazán, hogy szépet csináltál. Úgy gondolom, a műugrókat az vonzza inkább, amit a levegőben csinálnak. Bár őszintén szólva, nem beszélgettem még arról a többiekkel, hogy ki miért szereti, de nálam ez egyértelmű.”

Farkas Andrea fiatalon műugró volt, többszörös ifjúsági bajnok, majd felnőtt olimpiai kerettag, ám a montreali játékokra már nem jutott el, az okokról most ne beszéljünk. Ám Andreánál már a kezdet sem volt szabályos.

„Dunaújvárosi lány vagyok, 13 éves koromig ott éltem. A Duna-parton van egy hajógyári öböl, amit a partrendezéskor hatalmas bazaltkőtámasszal megtámasztottak, és valaki kitalálta, hogy a kövek közé bedug egy pallót. Jó vaskos, szőrös, szálkás palló volt, és onnan lehetett ugrálni. Lehetett vagy fél méterre a víztől, de egy nagyon picit azért himbálózott. Nem tudtam, hogy létezik ilyen sport! Amikor egy év múlva felköltöztünk Budapestre, kijöttem az uszodába, és elámultam, hogy jé, ez olyan, mint az, csak egy kicsit más. Odamentem egy hölgyhöz, később kiderült, Zságot Irén, többszörös műugró magyar bajnokhoz, és azt mondtam neki, szeretném kipróbálni a műugrást. Ő elhajtott: „te már ehhez túl öreg vagy” – mondta. A medence másik oldalán állt egy ember, Márton Jenő, aki a KSI edzője volt, és épp toborozta a gyerekeket. Azt mondta, álljak kézen, spárgázzak, megcsináltam. Majd ugrottam egy talpast három méterről, öt méterről, és azt mondta, „na akkor menjél fel, semmit ne csinálj, nézz előre és a végén tedd le a kezedet”. Felmentem, nem álltam ki a szélére, nekifutottam, és minden félelmemet leküzdve beestem. Felvett!”

Aztán 18 éves korában, amikor ott kellett hagynia a KSI-t, Zságot Irén átvette a BVSC-be. Tudta, hogy ő volt az a kislány…! És bár sokkal jobb ugrót csinált belőle, keményebben kellett edzenie, mint valaha, mégis maradt benne tüske az együtt töltött hat-hét év után.

„Úgy indulni minden versenyen, hogy te nem vagy jó, úgysem tudod megcsinálni, szörnyű érzés volt. Soha egy jó szót nem kaptam. Az akkori társaim mondták évekkel később, hogy Irénke nagyon szeretett engem, csak nem tudta kimutatni.”

Andrea abbahagyta a műugrást, talán ezért, talán más okok miatt. Családot alapított, szült három gyereket. Ám a sport, a sportág hiányzott az életéből.

„33 évesen elindultam Dániába, az akkor még Masters Olympics néven futó viadalra Pinokkió (Újvári László) három hónap alatt készített fel. Ahogy meglátott, azt mondta, te nem vagy normális, bízz magadban, hisz annyira elegáns vagy, annyira gyönyörűen ugrasz. Amikor megérkeztem, megláttam ugyanezt a miliőt, mint most itt. Sok mosolygó, magabiztos ember egymást biztatta még akkor is, ha a másik csak beleesett a vízbe, miközben én nem mertem felmenni a háromméteres deszkára. Aztán odajött hozzám egy ausztrál nő, aki szemmel láthatóan edzette a többieket, megkérdezte, ki vagyok én és egyedül jöttem-e? Mondtam, igen. Jó, felelte, akkor mostantól nem leszel egyedül, és végig mellettem volt az edzéseken, a verseny alatt, megmasszírozta a hátamat, tanácsokat adott. Akkor éreztem, hogy egy igazi közösségbe kerültem, hogy ez a közeg nagyon más, mint ahonnan érkeztem. Amúgy pedig megnyertem a versenyt!”

Aztán sokáig nem indult sehol, a gyerekek kicsik voltak, szinte az összes világversenyt a tengerentúlon rendezték, két pedagógusfizetésből ezt nem lehetett finanszírozni. Kimaradt csaknem húsz év, és 2007-ben, amikor felnőttek a gyerekek, úgy döntött, ismét van annyi szabadideje, hogy ezt megengedje magának.

„A mostani csoportba azért szeretek járni, mert Kati (Haász Katalin, a magyar műugróválogatott edzője – a szerk.) azt mondja a gyerekeknek, sokat dolgoztatok, azt kell megmutatnotok a versenyen, amit megtanultatok. Nem lehetetlent kell nyújtani, nem győzni kell, hanem bátran odaállni és megmutatni, amit eddig tanultak. És ez annyira más! És amit még nagyon szeretek, hogy amikor feljövök a víz alól, látom Kati, Bogyó (Bogyay Anna) és Lívia (Kormos-Tóth Lívia) arcán, hogy örülnek, mert én valószínűleg megcsináltam, és ez nekik is sikerélmény. Mindig mosolyognak rám! Hát nem jó olyan emberek közé menni, akik mosolyognak! És én tényleg szárnyalok, hisz új ugrásokat tanítanak nekem, olyanokat, amiket fiatalkoromban nem csináltam. És hajt a kíváncsiság!”

Ez a felszabadító érzés csodákra sarkallta. 2012-ben Riccionéban megszerezte első masters világbajnoki címét. Igaz, utána jött egy rendkívül nehéz időszak.

„2012-ben a vb-n valószínűleg meghúztam magam, és a gerincem miatt el kellett mennem orvoshoz, aki azt mondta: kedves Andrea, csináljon mindent úgy, ahogy eddig, tornázzon, lovagoljon, és akkor jöjjön, amikor már nagyon fáj, mert akkor meg kell műteni. Ez egyértelmű volt, a keresztcsonton a gerincoszlop egy centivel előrébb állt. Nemsokára már nagyon fájt, megműtöttek. Három éve minden hétfőn, szerdán és pénteken gyógytornázom.”   

És egy ideje ugrik is! Nem is akárhogyan! A budapesti masters világbajnokságon mindhárom egyéni számot megnyerte a korosztályában.

„Már az első arany után is madarat lehetett velem fogatni, azt hittem, hogy innentől örömjáték lesz minden, de a második versenyszámnál ugyanúgy előjöttek a régi beidegződések, vajon meg tudom csinálni, tényleg menni fog?! Aztán a második aranynak még jobban örültem, és akkor már úgy gondoltam, odaállok, igaz, hogy rég nem ugrottam toronyból, nagyon magas lesz, de menni fog. Lejöttem délben, hogy leugorjam az ugrásokat, de nem mertem, mert féltem, hogy fájni fog. Itt izgultam a legjobban. Ott ült a lelátón mindenki, aki azért jött ki, hogy lásson, a gyerekeim is. Nem érdekelt az érem, engem amúgy is mindig az érdekel inkább, hogy szép legyen. Szeretném megmutatni, miért érdemes ezt a sportágat csinálni, hogy ez gyönyörű! Valahol a sor végén persze jön a büszkeség! Az életben nem érdekel ennyire, de most ez a büszkeség is hozzáadódik ahhoz a rengeteg élményhez, amit átéltem. Most érzem, hogy kezdem szabadjára engedni magam, és igazán tudok örülni ennek az egésznek. A masters vb hetében rájöttem, hogy mennyi, de mennyi érzés van az emberben!”

És a műugróversenyek utolsó napján bónuszajándékként, amolyan örömjátékként Andrea megnyerte a negyedik aranyérmét is Sárközy Szilviával párban a női szinkron toronyugrásban…